2. fejezet: Régi-új barát

Barátnője Uránvárosban lakott a barátjánál egy kétszobás társasház első emeletén. Jó fél óra múlva érkezett meg hozzájuk. Barátnője a nyakába borult, és puszival üdvözölte. Gerda nem volt ilyen vidám, de néma közönnyel tűrte a lány kitörő jókedvét – habár gyanította, ez nem neki, hanem a ténynek szól, hogy hamarosan láthatja szerelmét.

Azon ritka alkalmakkor, amikor összefutottak, Zsófi lelkes volt, de Gerda az utóbbi időben kezdett egyre inkább meggyőződni arról, hogy eddig csak megjátszotta magát. Hisz ha annyira vágyna a társaságára, gyakrabban találkozna vele. Vagy legalább keresné, ha más nem, SMS-t írna neki. Sokszor vissza sem válaszolt az övéire. Azzal mentegetőzött állandóan, hogy nincs pénz a kártyáján. Ez azonban nem adott magyarázatot arra, hogy miért nem felel a Facebookos üzeneteire, hiszen látta őket.

A lány most járt náluk másodszorra. Kellemes hangulatú, modern lakás volt, IKEA-s bútorokkal. A falakat krémszínűre festették, és pedáns rend uralkodott – sehol egy porszem. Mindössze a hatvanas évek hangulatát idéző, pöttyös retro csillár ütött el. Nem illett a steril, letisztult stílushoz.

- Úgy hiányoztál! – jelentette ki barátnője.

Gerdának a nyelve hegyén volt egy csípős megjegyzés, de inkább hallgatott. Azt akarta felelni, hogy: ha annyira hiányoztam volna, akkor nem mondtad volna le folyamatosan a találkozókat. Ehelyett megpróbált magára erőltetni egy mosolyt, ami meglehetősen kényszeredettre sikeredett. De Zsófi nem észlelte, mert arcizma sem rezdült. Gerda ezen nem lepődött meg, hisz barátnője nem igazán fogta a jeleket, ahhoz képest, hogy pszichológiára járt. A mai napig nem fért a fejébe, hogyan vették fel, illetve hogyan sikerült bent maradnia. Bár azt nem tudta, a lány milyen eredménnyel végzett. Gyanította, nem a legjobbal. Zsófi – vele ellentétben – nem logikusan tanult, hanem magolt. Csakis ennek köszönhette a jeles érettségijét, de Gerda nem volt egészen biztos benne, hogy értette is a tankönyvben leírtakat.

- Gyere, ülj le, kérsz valamit? – kérdezte Zsófi szívélyesnek szánt mosollyal. Gerda figyelmét azonban nem kerülte el, hogy csak a szája mosolyog, a szeme hűvös. Hogy tudta eddig becsapni…? Ennyire vak volt, vagy csak ennyire vágyott a barátságára, hogy önkéntelenül is elnézte neki, hogy nem őszinte…?

- Nem, köszönöm – felelte Gerda hűvösen. Nem volt kedve bájologni. Most nem ment neki.

Helyet foglalt a nappaliban a fehér bőrkanapén, és keresztbetette a lábát. Barátnője vele szemben ült le, egy puffra. Köztük egy üvegasztal állt, rajta újságok sorakoztak, illetve egy bekeretezett fénykép Zsófiról és Zsoltról. Jobbra tőle a falon ugyanezen kép nagyított mása volt látható, de nem szívecskés, hanem ezüstözött antik-keretben. Gerda felvonta a szemöldökét – mindig is kirázta a hideg a szerelem effajta megnyilvánulásától. Bár az is lehet, hogy azért nem tudta értékelni, mert neki még sohasem volt barátja.

Zsófi észrevette, hogy rátévedt a pillantása, ezért a kezébe nyomta a fotót. Félreértette Gerda tekintetét – már megint.

- Ugye milyen aranyos? Egy wellness-hétvégével lepett meg engem Zsolti! – lelkendezett. Arca kipirult, ahogy felidézte magában az emléket. Barna szeme csak úgy csillogott.

- Biztos jó volt – tette le Gerda a relikviát. Csak udvariasságból mondta; jelen pillanatban nem érdekelte és nem volt ráhangolódva Zsófi fecsegésére. 

- Igen, nagyon! Képzeld, még thai-masszázst is kaptam! Ráadásul összeismerkedtünk egy kedves házaspárral, akik Németországban élnek, de itt laknak az unokáik. Nagy túrázók ők is, és azt mondták, majd meglátogathatjuk őket a nyáron! Alig várom!

- Na, az tök jó. – Gerda ezt mondta, de nem tudott őszintén örülni, pedig nagyon akart. Szerette volna, ha barátnője ugyanúgy viszonyul hozzá, ahogy a kapcsolatuk legelején. De Zsófi túl sok sebet ejtett már a lelkén, úgy, hogy erről nem is tudott, mivel Gerda általában magába fojtotta a sérelmeit. Ha mégis elmondta, Zsófi kimagyarázta magát – ebben profi volt. Gerda többször is kellemetlenül érezte magát, miután felhozta a dolgot barátnőjének. Félt, hogy most is ez lesz, de Zsófi ezúttal nem fogja elérni, hogy lelkiismeret-furdalása legyen. Bárhogy is sül el a beszélgetés, ő emelt fővel fog távozni.

- Azt terveztük Zsoltival, hogy elmegyünk nyáron önkénteskedni Svájcba. Már ki is néztünk egy olcsó szállást.

- Szuper – sóhajtott fel Gerda, és kibámult az ablakon. A biztonság kedvéért még ásított is, csak hogy Zsófi végre észrevegye magát. A kis jeleket nem vette, ezért „radikálisabb” módszerhez kellett nyúlnia. Bevált a terve.

- Miért nem örülsz? – kérdezte a lány számon kérőn.

- Örülök, csak… - harapta el a lány a mondatát. Leszegte a fejét, és újból felsóhajtott.

- Mi a baj?

- Szóval én tényleg örülök, hogy ilyen jól megvagy Zsolttal, de úgy érzem, elhanyagolsz miatta. És ez rosszul esik – bökte ki nehezen. De amint kimondta, nagy kő esett le a szívéről.

- Sajnálom. De a szerelem már csak ilyen… - vonta meg a lány a vállát könnyedén. Gerda gyanította, Zsófi nem talál semmi kivetnivalót önnön viselkedésében, és még őt hibáztatja, amiért fel merte hozni a dolgot.

- Persze, de attól még törődhetnél a barátaiddal. Folyamatosan csak rajta lógsz. Ne érts félre, nincs e… - kezdett bele, ám barátnője belevágott a szavába:

- Alig vagyunk együtt! Négyig dolgozik minden nap, néha még hétvégén is! Megérthetnéd, hogy vele akarom tölteni azt a kis időt! Sajnálod tőlem…?! – kérte ki magának a lány felháborodottan. Tekintete villámlott, keze ökölbe feszült.

Gerda a homlokára csapott. Nem hitte el Zsófit, és nem értette, hogy lehet ennyire elvakulva a szerelemtől. Noha előtte se a briliáns felfogó-képességéről volt híres, ez túlment minden határon. Úgy kellett visszafognia magát, hogy ne ordítson, de hangja még így is remegett.

- Kiforgatod a szavaimat! Nem sajnálom, nem erről van szó, csak arról, hogy néhanapján, legalább kéthetente egyszer jó lenne összefutni… Nem hinném, hogy ez olyan nagy kérés… - Gerda örült, hogy kulturált formában tudta közölni ellenérzéseit.

Csodás. Megint itt tartunk. Még én vagyok a hibás, és nekem kell magyarázkodnom…

- Most is itt vagy! – Ahogy ezt kimondta, Gerdánál elszakadt a cérna. Lehunyta a szemét, és mélyeket sóhajtott, hogy lenyugodjon. Nem veszíthette el az önuralmát, hisz elhatározta, hogy ezúttal nem fogja hagyni magát.

- Ja, miután két hónapig nem láttuk egymást… - közölte sötét tekintettel, rá se nézve Zsófira. Félt, ha meglátja a lány önelégült arcát, felképeli. - Vagy ennyire nem hiányzom? Mert akkor azt mondd! – Gerda hangja önkéntelenül is kezdett egyre kétségbeesettebben csengeni. Nem akarta, hogy Zsófi lássa rajta, mennyire megbántotta.

- Te ezt nem értheted! – Gerda keze majdnem meglendült, de ehelyett csak ökölbe feszítette.

- Valóban nem értem. Világosíts fel róla! – sziszegte dühösen. Most már nem tudta kontrollálni magát. Érezte, hogy egyre idegesebb és idegesebb lesz.

- Felesleges. Mit tudsz te a szerelemről, hisz sohasem volt pasid! Önző vagy és féltékeny, hogy nekem igen! – vágta hozzá ingerülten. Állkapcsát megfeszítette, és összeszűkült a szeme.

Gerda elméjét egy pillanatra elborította a harag vörös köde. Kis híján felképelte Zsófit, de lehunyta a szemét, és tízig számolt magában. Nagy levegőt vett, és megpróbált lehiggadni. A köd szép lassan eloszlott előtte, és nem maradt más, csak a fájdalom. Szíve mélyéig megrendült Zsófi kijelentésétől. Nem ezt várta. Tőle nem.

- Önző és féltékeny – ismételte halkan. Nem sírt, nem emelte fel a hangját. Szürkészöld szemében mély szomorúság és csalódottság ült, szíve összezsugorodott mellkasában. Megsemmisítő erővel hatottak rá Zsófi szavai.

- Igen, az vagy!

Fájdalmas pofonként csattant rajta a lány vádja. Inkább magába fojtotta a véleményét, mert attól tartott, ha elmondaná neki, mit gondol róla most, abban nem lenne köszönet. Bár azok után csöppet sem érdekelte Zsófi lelkivilága, miután ő sárba tiporta az övét. Viszont nem akarta megadni a lánynak azt az örömet, hogy nekiáll tombolni előtte.

- Tudod, mit? Cseszd meg! – vetette oda neki Gerda, azzal felállt, és faképnél hagyta Zsófit.

Kilépve az ajtón furcsa megkönnyebbülést érzett. Legalább kiderült, mit gondol rólam valójában… Szép volt ez az öt év, de ha neki csak ennyit jelentett, akkor nincs miről tovább beszélnünk. Ő választott. Én is. Üdv, magány… Te legalább nem hagysz cserben.

Egyenesen hazament, és órákig feküdt az ágyában. Nem érzett semmit, sírni se bírt. Nem kesergett, és nem sajnáltatta magát, egész egyszerűen leblokkolt. Ez már túl sok volt a lelkének, és így védte magát. Láthatatlan burkot húzott maga köré, és bebújt a csigaházába.

Három hét után merészkedett csak ki onnan, de csak azért, mert vizsgái voltak. Az alatt a három hét alatt nem csinált mást tanuláson kívül. Vizsgaszünet volt, így még iskolába se kellett mennie. Olivér azóta se jelentkezett, és Zsófi se kereste. Teljesen leírta mindkettejüket. Aznap két vizsgája is volt – szociolingvisztikából és nyelvtörténetből. Olivért nem látta bent az előbbin, de az utóbbin ott ült a háta mögött. A tarkóján érezte a pillantását, ami feszélyezte, és ezért nem tudott rendesen koncentrálni. De igyekezett összeszedni magát, és miután beadta a dolgozatát, a fiú is felállt a helyéről.

Együtt léptek ki a teremből. Szótlanul haladtak egymás mellett, mintha a másik ott se lenne. Az egyetem bejárata előtt Gerda megszólította:

- Merre mész?

- Haza – felelte Olivér egykedvűen.

- Hol laksz? - Gerda megkockáztatta a kérdést, bár az eddigi beszélgetéseik alapján nem sok volt az esély, hogy a fiú egyáltalán válaszol rá. Aztán mégis.

- A Tettyén.

- Tényleg? Én is ott lakom! – lepődött meg a lány. – De akkor hogyhogy nem láttuk eddig egymást?

- Egy hónapja költöztem oda – vonta meg a vállát Olivér, és elfojtott egy ásítást.

- Hazamész? – kérdezte Gerda csendesen, és határozottan az volt az érzése, hogy untatja a jelenléte Olivért. 

- Programom van.

- Oh, értem. – Gerda hangja csalódottan csengett – titokban reménykedett abban, hogy a fiú elkíséri. – Akkor jó szórakozást!

- Ja, roppant szórakoztató lesz mirelit-pizzát venni. De azért kösz. – Olivér néha tényleg igazán undokul tudott reagálni, és ez Gerdát minden alkalommal megbántotta.

- Az tényleg roppant izgalmas. – Gerda remélte, hogy Olivér értékelni fogja a humorát. - Amúgy hogy sikerült a vizsga?

- Kipuskáztam az egészet – vonta meg Olivér ismét a vállát, és reagálás nélkül hagyta Gerda előbbi megjegyzését.

- Mi? Hogy tudtál puskázni nála? Hisz fel-alá járkált! – Gerda egészen meg volt döbbenve. Ennél a tanárnál híresen lehetetlen volt a puskázás bármelyik formáját gyakorolni. Erre Olivér simán megtette.

- Rutin – felelte Olivér továbbra is teljes egykedvűséggel, majd minden további megjegyzés nélkül befordult a Sparba.

Gerda megcsóválta a fejét és mérgesen nézett az előtte bezáródó fotocellás ajtóra.

- Neked is szia!

Egészen hazáig füstölgött az Olivérrel folytatott újabb rémes beszélgetésen, főleg, hogy a fiú még elköszönni sem volt képes. Hát olyan nehéz lett volna kinyögnie egy sziát? Gerda egyre inkább a teljesen kiismerhetetlen kategóriába kezdte sorolni a fiút. A legbosszantóbb az volt, hogy ettől függetlenül még mindig jól érezte magát Olivér társaságában. A dolog pedig kezdett egyre jobban összeegyeztethetetlenné válni.

Gerda hazaérvén ebédet csinált, majd fellépett Facebookra. Legnagyobb meglepődésére egy üzenet várta… Olivértől. Kíváncsian megnyitotta. Ez állt benne:

- Találkozzunk.

Gerda felvonta a szemöldökét. Hát erre végképp nem számított. Minek akar vele találkozni, mikor előtte még arra se volt képes, hogy elköszönjön tőle…?

- Mikor? – kérdezte. Ha más úgy viselkedett volna vele, ahogy Olivér, elküldte volna melegebb éghajlatra. De túlzottan érdekelte, mit akar tőle a fiú.

- Most.

- Most? - hökkent meg a lány. Mi lehet olyan sürgős neki…?

- Húsz perc múlva ott vagyok a házad előtt.

- Honnan tudod, hol lakom? – kérdezte Gerda. Várt még pár percet, de nem érkezett felelet. Kémked utána…? Vagy egyszerűen csak látta bemenni a házba? Remélte, az utóbbi. Kezdett egyre furcsább lenni neki a fiú.

Ünneplőjét átcserélte egyszerű, világoskék, napmintás pólóra és fekete farmerre. Derékig érő, világosbarna haját szabadon hagyta lógni. Lábára piros tornacipőt húzott.

Olivér pontos volt a lánnyal ellentétben – akkor csöngetett fel hozzá kaputelefonon, amikor Gerda épp fésülte a haját az előszobai tükör előtt.

Leviharzott a lépcsőn, és megállt a fiú előtt. Olivér térdig érő, fekete zsebes rövidnadrágot és fehér-zöld kockás inget viselt. Lábán kifűzött, vörös színű Martens-bakancs díszelgett.

Semmiféle érzelem nem tükröződött az arcán, amikor meglátta a lányt.

- Szia - köszönt neki a szokásos hűvös-stílusában.

- Szia! – eresztett meg felé Gerda egy félénk mosolyt. Elhatározta, hogy csak azért is barátságos lesz. Legalábbis megpróbál. Hátha Olivér visszavesz egy kicsit az undok modorából, ha kedvesen viszonyul hozzá. A fiú azonban nem viszonozta mosolyát, amin nem lepődött meg. Abban bízott, majd később felenged. Talán.

- Öhm… Merre? – nézett szét tanácstalanul.

- Nekem aztán mindegy – vont vállat a fiú közönyösen. Gerdának megint csak magasra szaladt a szemöldöke – azt hitte, Olivérnek konkrét elképzelése van, és azért hívta el, mert mutatni akar neki valamit.

- Nekem is. – Ennyiben maradtak, és némán ballagtak egymás mellett.

Lefelé vették irányukat, és befordultak egy kisutcába. Olivér a lány előtt haladt, és így Gerda alaposabban is szemügyre tudta venni. Magas, vékony fiú volt, hosszú végtagokkal. Félhosszú, fekete haját füle mögé tűrte, sápadt arca arról árulkodott, hogy nem sokat mozdul ki. Erősen hunyorított a szemébe sütő nap miatt. Hófehér bőrét egy pantomimes is megirigyelhette volna.

- Hogy sikerültek a vizsgáid? – kérdezte Gerda, miután kezdett kínossá válni a hallgatás. Ez kellőképp semleges téma; nem akart semmi személyesről érdeklődni. Félt, ha rázúdítja a kérdéseit, azt a fiú tolakodásnak veszi.

- Kettőből buktam, de majd jövőre felveszem. Nem számít. Neked? – nézett rá a háta mögül. Közömbös arckifejezése arra utalt, hogy csak udvariasságból kérdi, de Gerda értékelte. Bármi jobb a kínos csendnél!

- Eddig az összes vizsgám ötös lett – jegyezte meg mellékesen. Mindig is kitűnő tanuló volt, a szülei elvárták tőle.

- Szóval egész nap csak a szobádban ülsz, és magolsz?

- Nem szeretek magolni. Figyelek az előadásokon és óráról órára tanulok – felelt ridegül.

- Aha. - Oliver mindössze ennyit válaszolt, és kimérten körülnézett.

- És, te mit csinálsz egész nap? A szobádban ülsz, és kockulsz? – Gerda száján kicsúszott a kérdés; nem szerette, ha lenézik őt az állítólagos „strébersége” miatt. Bántotta, és vissza akart vágni valamivel.

- Semmi közöd hozzá, mivel töltöm a szabadidőmet – felelte hűvösen, és elsötétült a tekintete. Begyorsított, és zsebre vágta a kezét. Háta meggörnyedt, fejét előreszegezte. De Gerda próbálta tartani vele a lépést.

- Én csak… érdeklődtem – mondta békítően.

- Hagyj engem békén, jó?! – csattant az ingerült válasz.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani. – Gerda tényleg nem akarta, és nem értette egészen, Olivér miért ilyen elutasító.

A fiú megvetően prüszkölt.

Gerda eddig is tudta, hogy Olivér nem egy könnyű eset, de a mostani viselkedésére még annyira se tudott magyarázatot adni. De ennek ellenére – vagy épp ezért? - vonzotta a fiú. A maga elérhetetlenségével és titokzatosságával. Tudni akarta, ki ő, tudni akart róla mindent! De már az elején elrontotta… Nem hitte volna, hogy Olivér ennyire a szívére fogja venni a kérdését.

- Én…

- Ne kövess! – szólt rá Olivér erélyesen, amire Gerda megtorpant.

- Hát jó… Szia! – fordult Gerda ellenkező irányba.

A hazafelé vezető utat magában dohogva tette meg. Már tökéletesen értette, hogy miért nem barátkozik a fiúval senki. Ilyenen megsértődni…! Azon tűnődött, vajon miért érintette ilyen érzékenyen a gúnyolódása? Talán mert van benne igazság…? Végül erre a következtetésre jutott. Ettől egy picit megsajnálta a fiút. Látta maga előtt, ahogy ott ül az elsötétített szobájában, és sorra olvassa a könyveket mesterséges lámpafénynél.

Gerda fejében számtalan kérdés merült fel: miért lépett le, holott ő hívta el találkozni…? Mit akart tőle? Vajon kivel él? Mi a hobbija? Miket szeret, miket nem, és legfőképp: miért érzi ugyanazt, amit ő…? 

Gerda szerette volna megtudni ezekre a kérdésekre a feleletet.

~~*~~

Olivér nem adott magáról hangot az eset óta. Egy hét telt el, és Gerdának megmagyarázhatatlan okoknál fogva kezdett hiányozni a fiú. Ezt nem értette, mivel Olivér eddig meglehetősen ellenségesen viselkedett vele.

Ő nem kereste, mert eldöntötte, nem fog utána kepeszteni. Ha a fiú akar tőle valamit, tudja, hol találja. Szíve mélyén reménykedett abban, hogy a fiú keresni fogja. De már egyre kevésbé bízott benne…

De történt Gerdával pozitív dolog is: ráírt az egyik régi legjobb barátnője Facebookon. Szomszédok voltak, de elköltöztek Pécsre. Utána megszakadt a kapcsolatuk. Ennek közel kilenc éve… Ezért is lepődött meg olyannyira a levelétől. Ez állt benne:

- Szia!

Remélem, nem gond, hogy rád írtam. Csak eszembe jutottál a napokban, és mintha téged láttalak volna egy sráccal. A barátod?

Látom, a Facebookon kint van az iskolák között a Pécsi Tudományegyetem, milyen szakra jársz? Meg úgy egyáltalán, mi újság veled?

Ármina

Gerda azonnal válaszolt:

- Szia!

Köszönöm a leveled, nagyon örültem neki. PTE-BTK-ra járok, magyar szakra. Te? Vagy dolgozol? És mi van a bátyáddal? Emlékszem mindig együtt lógtunk kiskorunkban. Hiányoznak azok az idők…

Nem, nem a barátom, csak a csoporttársam. Na és veled mi újság e téren? Mesélj! Mindenről akarok tudni!

Gerda

Ármina két napra rá felelt:

- Kommunikációra járok Alexszel, szerencsére mindkettőnket felvettek. Most vagyunk elsőévesek. Eddig nagyon tetszik, neked?

Igen, nekem is hiányoznak azok az idők… Emlékszel, amikor Alex belelökött a vízbe, és téged megcsíptek a piócák?

Áh, nincs senkim, igazából… Na mindegy, ez egy hosszú történet. Majd ráérsz valamikor? Összefuthatnánk!

- Persze, mondjuk holnap kettőkor a Konzum előtt?

- Tökéletes.

~~*~~

Gerda alig ismerte meg gyerekkori barátnőjét. A lány levágatta és feketére festette hajdan derékig érő, szőke haját. Most a füléig ért csupán, de kifejezetten jól állt neki. Olívaszín szeme viszont ugyanolyan érdeklődőn és barátságosan csillogott. Fekete ujjatlant és térdig érő farmert viselt. Gerda ezúttal hosszú, apró virágmintás ruhát öltött magára.

Ármina ment oda hozzá, és szélesen mosolygott rá.

- Szia! – köszönt neki.

- Szia! – köszönt vissza Gerda.  - Mi lett a szép hajaddal? – Ez volt a lány első kérdése.

- Kérlek, a szép hajamat a fodrásznál hagytam. Elegem volt belőle. De te semmit se változtál.

- Azért kilenc év az kilenc év! Ha más nem is, de magasabb lettem – kuncogott a lány. – Merre menjünk?

- Hm, mit szólnál, ha beülnénk a Cooltourba?

- Az merre van? – vakarta a fejét a lány. Hirtelen nem ugrott be neki a hely, pedig az utóbbi időben gyakran ült be mindenfelé.

- A Király utca végén.

Így hát arrafelé vették irányukat.

- Milyenek lettek a vizsgáid? – kérdezte Gerda.

- Hármas-négyes. És neked?

- Én mindenből ötöst kaptam, de még van vissza egy vizsgám.

- Sejthettem volna – vigyorodott el a lány szélesen. – Irigyellek. Emlékszem, hogy te képes voltál tíz perc alatt megtanulni egy verset, míg nekem órákba telt, mikor együtt tanultunk. Gondolom, most se kell megerőltetned magadat.

- Azért az egyetem nem általános iskola, de valóban. Könnyen tanulok, de csak mert figyelek.

- Látom, még mindig ugyanolyan szerény vagy, mint régen.

Gerda csak pirulva vonogatta a vállát. Szokatlan volt számára, hogy valaki elismeri. A szülei csak kimérten biccentettek, ha jó jegyet vitt haza, viszont mikor véletlenül becsúszott neki egy-két négyes, netalántán hármas, nagyon haragudtak rá. Jogi pályára szánták, de Gerdát nem érdekelte a jog. Felvették volna, de ő magyar-szakra akart járni. Szívesen is csinálta, és a szülei is kezdtek megbékélni a döntésével.

- Itt is vagyunk – fordult be Ármina egy kapualjba. Végigmentek egy folyosón, honnan felfelé, és előre vezetett az út. Ők előre mentek. Egy belső udvarba értek, hol kerek kis asztalok sorakoztak. Jobb és bal oldalt fedett volt, és közvetlenül a bejáratnál egy széles pult állt. A fedett részen foglaltak helyet, egy piros-fehér pléddel leterített kanapén. Előttük egy bokor állt, velük szemben pedig egy korukbeli pár csevegett egymással vidáman. 

A kezükbe vettek egy-egy itallapot, és azon morfondíroztak, mit válasszanak. Hamarosan odajött hozzájuk a pultos lány, és leadták neki a rendelésüket. Gerda fél literes, levendulás házi szörp, Ármina pedig jeges kávé mellett döntött.

- Na, mesélj! – dőlt hátra Gerda a kanapén, amire Ármina felsóhajtott.

- Hol is kezdjem…

- Mondjuk az elején.

- Na, szóval… Kiderült, hogy Alexet és engem örökbefogadtak, és igazából nem is vagyunk testvérek…

- Hogy mi? – kerekedett ki Gerda szeme. Leesett az álla döbbenetében – nem gondolta volna…! Erre igazán nem számított.

- Tizenegy évesen mondta el nekünk a nevelőanyánk, akit addig az édesanyánknak hittünk. Még csecsemők voltunk, amikor örökbefogadott minket. Neki nem lehetett gyereke, ezért döntött így. – Ahogy ezt elmondta, megremegett kissé az ajka. Látszott rajta, hogy nehéz róla beszélnie. Gerda nem csodálta – nem lehet könnyű feldolgozni egy ilyen súlyú dolgot.

Közben meghozták a rendelésüket – a pultos lány mosolyogva tette le eléjük az italokat. Gerda a kezébe vette a hűs poharat, és belekortyolt az édes folyadékba. Finomnak és üdítőnek találta.

- Hú. Ezt nem hittem volna… Most meglepődtem!

- Nekünk is furcsa volt, főleg, hogy úgy nőttünk fel, mint a testvérek… - sóhajtott fel a lány kissé szomorúan.

- Elhiszem… Nem lehetett könnyű – érintette meg a vállát együtt érzően.

- Eleinte nehéz volt, de már megszoktuk a helyzetet. – Gerdának úgy tűnt, nem szívesen beszél erről, ezért más mederbe terelte a beszélgetést:

- Merre laktok? – kérdezte végül.

- Régi Kertvárosban, egy családi házban. És te? – érdeklődött a lány, miközben kevergette a jegeskávéját.

- Én a Tettyén egy albérletben. Egy barátnőmmel béreltük ki, de ő összeköltözött a pasijával… - fintorodott el. Érzékenyen érintette a téma, és ahogy eszébe jutott Zsófi, csalódottság kerítette hatalmába.

- Ó, értem. Jól érzem, te nem örülsz túlzottan ennek? – Ármina kutatón fürkészte az arcát, amelyre ezek szerint rá volt írva minden.

Gerda kezében kissé megremegett a pohár.

- Tudom, hogy örülni kéne a boldogságuknak, de sajnos nem tudok őszintén. Engem teljesen elhanyagol miatta, amit meg is mondtam neki. De ő közölte, hogy csak féltékeny és önző vagyok, és különben is, ő alig van együtt a barátjával… Ami persze nem igaz, mert sülve-főve együtt vannak, és… - kezdett bele, azzal mindent rázúdított. Egyszerűen kiszakadt belőle. Ármina türelmesen végighallgatta, és miután Gerda elhallgatott, csak ezt reagálta:

- Már bocs, de a barátnőd egy érzéketlen picsa.

Ebben az egy mondatban úgy… minden benne volt.

Gerda nem szívesen látta be, de Árminának igaza volt. Megkönnyebbült, hogy elmondhatta, és talán egy picit kevésbé fájt már neki a dolog.

- Mindenesetre én sajnálom, hogy így alakult. Évekig legjobb barátnők voltunk…

- Te jobbat érdemelsz nála! Ne hagyd, hogy az ilyen emberek lehúzzanak.

- Nem hagyom… Mostantól én nem fogom többé keresni. Végeztem vele.

- Helyes! Töltsd olyanokkal az idődet, akik értékelik a társaságodat.

- Ha lenne is olyan… - horgasztotta le a fejét Gerda szomorúan.

- Van. Itt ül melletted.

A lány erre őszintén elmosolyodott, és szívébe melegség költözött. Úgy érezte, visszakapta régi barátnőjét. Eszébe jutott a mondás: „Ahol egy ajtó bezáródik, ott kinyílik egy új.”

- Köszönöm – nézett rá Gerda hálásan, és megölelte Árminát. 

Következő fejezet