2014. június 27., péntek

4. fejezet

Sziasztok!

Bocsi az egy nap késésért, de csak most tudtam sajnos hozni az új fejezetet. Ahogy írtam chaten, egy hétre nyaralni megyek, így folytatás csak utána várható. Remélem, addig megörvendeztettek pár kritikával, sokat számít és jólesik :3


Gerda bárhogy is törte a különös eseten a fejét, nem tudott rájönni az okára. Mindenféle meredek elképzelés megfordult a fejében – még az is, hogy egész egyszerűen megőrült. Az sok mindent megmagyarázna. Az interneten se talált semmi használható információt. Egész másnapját ennek kiderítésével töltötte, de végül feladta.
Este kíváncsiságból felnézett Facebookra – két üzenet várta. Az egyik Árminától, aki küldött neki egy számot, és azt írta, hogy mennyire várja már a másnapi strandolást. A másik Olivértől jött. Ez állt benne:
- Mutatni akarok valamit. Muszáj eljönnöd.
Gerda elcsodálkozott. Már megint mit akar tőle? Legutóbb is elhívta találkozni, erre meg lelépett… Szórakozik vele? De úgy döntött, belemegy, mert érdekelte, Olivér ezúttal mit talált ki. Bele akart látni a fejébe.
- Mit akarsz mutatni? – Egyelőre ennyit kérdezett.
Nem akarta, hogy a fiú azt higgye, majd’ összepisili magát izgalmában. Olivér fél órára rá felelt:
- Majd meglátod. Ott leszek érted holnap kettőkor.
- Holnap nem jó. Programom van – írta Gerda.
Noha nagyon kíváncsi volt, mit szeretne Olivér, de már meg volt beszélve a barátaival az időpont. Nagyon is jól tudta, milyen rettenetes érzés, ha lemondják a találkozót. Visszaemlékezett arra, mit élt át ilyenkor. Napokkal a találkozó előtt teljes izgalomban volt, és csak az járt a fejében, mennyire jó lesz, amikor újra látják egymást. Gyakran csak ez tartotta benne a lelket. Aztán az a megsemmisítő érzés, amikor barátnője közli, mintegy mellékesen, hogy ja, mégsem ér rá, mert Zsoltival megy pizzázni… De ő bolond módon elnézi neki, és bizakodik abban, hogy máskor nem így lesz. Hogy legközelebb tartja magát a megbeszélt időponthoz. De újra és újra csalódnia kell… Persze Zsófinak erről fogalma sem volt, bár egyszer eljátszotta vele is ezt, miután a lány harmadszorra mondta vissza a találkozót. Negyedszerre ő írt neki, de Gerda közölte, hogy most nem alkalmas. Zsófi azonnal felhívta, és szabályosan letámadta, hogy mi az, hogy nem ér rá, és neki most jó, mert Zsoltinak ügyeket kell intéznie, de másnap kirándulni mennek… És hogy ő ezt tartsa tiszteletben.
Gerda inkább kinyomta a telefont, még mielőtt valami durvát vágott volna a fejéhez. Igen, neki még nem volt pasija, az tény, de arra gondolt, ha lenne, semmiképp sem hanyagolná miatta a barátait. Ő, ha valakivel megbeszélt egy időpontot, sohasem mondta le, csak legvégső esetben. Például egyszer azért, mert nagymamája rosszul lett, és mentők vitték el. Szívrohama volt, de szerencsére túlélte.
Épp ezért, számára nem volt elfogadható indok a találkozó lemondására az, hogy „biciklizni megyek Zsoltival.”
- Ok – jött a közönyös válasz öt perc elteltével.
Gerda biztosra vette, hogy Olivér megsértődött.
- Holnapután viszont jó. Szintén kettő?
- Ok.
Gerda felsóhajtott, majd lecsukta a laptopját. Hamarosan nyugovóra tért, de előtte még jó ideig gondolkozott Olivéren. Próbálta kitalálni, mit akar vajon mutatni neki, de semmilyen következtetésre sem jutott.

Másnap, miután összepakolt, elindult.
Alex és Ármina ott várta őt a „Paraszton” – azaz, az autóbusz-állomáson. A pécsiek közül sokan – kimondva- kimondatlanul lenézték a falusiakat, és ez a mentalitás az ilyen megnevezésekben nyilvánult meg többek között. Szinte minden pécsi lakos lokálpatrióta is volt egyben.
Az orfűi strandra mentek, amely egy kis üdülőfalu volt Pécstől tizenhat kilométerre. Miután megérkezett a busz, jegyet váltottak, és felszálltak a járműre. Gerda Ármina mellé ült, Alex mögéjük.
- Készüljetek, lányok! Nem kegyelmezek! – könyökölt rá Alex az ülésre.
- Ne feledd, legutóbb is legyőztünk! – vigyorgott Ármina.
- Na, jó, de én sokkal jobban úszok!
- De mi szebbek, okosabbak és gonoszabbak vagyunk!
- Az utolsó kettőben én nem lennék olyan biztos! – kacagott a fiú.
- Majd meglátjuk, majd meglátjuk!
Gerda csak nevetett rajtuk – már most nagyon jól szórakozott. A buszút további része egymás hecceléséből és a táj bámulásából állt. Keskeny, kanyargós utak vezettek Orfűre az erdőn keresztül. Gerda nagyon szerette ezt a vidéket, és nem győzte inni a látványt.

Miután leszálltak, tíz perces sorban állás után végre bekerültek a strandra, és indultak a kabinokba átöltözni. Gerda végzett elsőnek, és kint megvárta a többieket. Hamarosan befutott Alex és Ármina is. A lány fekete bikinit, a fiú pedig combközépig érő, fehér-piros színű fürdőnadrágot húzott magára. Gerda akaratlanul is végigmérte Alexet, akinek igazán az előnyére vált a sport és az évek. Kockás hasa, izmos melle és széles válla magára vonta a legtöbb elhaladó nő tekintetét. Nem volt kigyúrva, mint a testépítők, de látszott rajta, hogy keményen sportolt. Ármina azt mondta, öt évig úszott, hét évig judózott és emellett rendszeresen biciklizett és futott.
Gerda látta, hogy barátnője is megbámulja Alexet, amire lopva elmosolyodott. Azt hinné azt ember, hogy az Alex-típusú hímegyedek hozzá vannak szokva a rivaldafényhez, ám a fiú zavartan beletúrt a hajába. Gerda ettől csak még édesebbnek találta, és ahogy elnézte, Ármina is. A lány láthatóan olvadozott magában – erre utalt ellágyult tekintete, és halk sóhaja.
Gerda észrevétlenül oldalba bökte, amire barátnője enyhén megrázta a fejét.
- Öhh… Csúszda? – kérdezte Ármina. Gerda és Alex bólintottak, és elindultak az óriási emelvény felé.
Ötször is lecsúsztak rajta, és utána a vízben maradtak. Alex váratlanul megfogta Árminát, és belevágta a vízbe. Barátnője prüszkölt, de közben rázta a nevetés.
- Héé, ez nem ér! – ugrott a nyakába, ám Alex lemerült a víz alá. Árminát ez váratlanul érte, és eleresztette.
- Mondtam én, hogy nem kegyelmezek! – nevetett a fiú.
Ármina és Gerda cinkosan összenéztek, és egyszerre támadtak rá. Közös erővel sikerült a fiút lenyomni a vízbe. Utána gyorsan elúsztak, ám Ármina nem volt olyan fürge, mint barátnője. Alex megragadta a vállánál fogva, és nevetve nekipréselte a medence falának.
- Megvagy! – kiáltotta diadalittasan, szélesen mosolyogva.
Ármina arcát elöntötte a pír, és ajka elnyílt. Hatalmasra nyílt őzikeszemekkel pislogott fel a fiúra.
Gerda lélegzetvisszafojtva várta, mi fog történni, és szurkolt magában. „Csókold meg, csókold meg!” – szorított Alexnek.
Ám a fiú nem úgy tűnt, mint akinek ezen járnak a gondolatai, mert felnevetett, majd összeborzolta Ármina haját.
- Kicsi húgom – mondta szeretetteljesen, és elúszott.
„Basszus, Alex!” – káromkodott magában Gerda. Neki teljesen egyértelmű volt, hogy barátnőjének mennyire tetszik a fiú, ám úgy tűnt, Alex még csak nem is sejti.
Ármina szomorúan, megtörten nézett a távolodó fiú után – a sírás határán állt. Gerda barátnője mellé lépett.
- Kicsi húgom… - ismételte Ármina a szavakat megsemmisülten. Gerda nem tudta, mivel vigasztalhatná meg. Mondja azt, hogy Alex nem így gondolta? Az hazugság lenne. Nagyon is úgy tűnt, Alex komolyan mondta, és jogosan, hisz úgy nőttek fel, mint a testvérek.
- Mióta? – kérdezte végül együtt érzően.
- Hét éve… - sóhajtott fel Ármina lemondóan.
- Ó, basszus… - ölelte meg barátnőjét. Rettenetesen sajnálta, hisz tudta, milyen kínzó a reménytelen szerelem. Ő ugyan csak egy évig volt plátóian beleesve az egyik általános iskolai osztálytársába, de ez idő alatt iszonyúan szenvedett. De ő legalább viszonylag hamar kiábrándult. De hét év sok idő, főleg úgy, hogy együtt élsz szerelmed tárgyával, és mindennap látod.
- Nem számít… Már megszoktam – motyogta a lány, és kimászott a medencéből. Gerda követte. Az egyik fa alatt foglaltak helyet, és beburkolóztak a törölközőjükbe.
- Mesélj – fordult Gerda barátnője felé. Ármina mélyet sóhajtott, és belekezdett.
- Tizenkét éves korom óta szeretem őt. Eleinte fel sem fogtam, mi ez az érzés, és tagadtam még önmagam előtt is. Hisz Alex a bátyám – még ha a fogadott is -, és nem helyes így éreznem iránta. De hiába küzdöttem, nem bírtam úgy nézni rá, mint a testvéremre. Gondosan titkoltam előtte, ami olyan jól sikerült, hogy néha még magamat is meggyőztem. Sejtelme sincs, mit érzek iránta, de talán jobb is így. Eddig semmi nem utalt arra, hogy ő is úgy érez, ahogy én. A húgának tart engem, és nekem meséli a szerelmi ügyeit. Eddig három lánnyal járt, akiket fel is hozott a lakásba. Ilyenkor inkább elmentem otthonról, mert nem akartam végighallgatni, ahogy… - csuklott el Ármina hangja. Kezét tördelte, és egészen kicsire húzta magát a törölköző alatt. Gerda ismét átölelte, és megsimogatta a haját.
Elszomorodott Ármina beszámolójától, teljesen együtt érzett vele.
- Mi van, ha ő is szeret téged, de szintén titkolja…? – találgatott a lány. Barátnője megrázta a fejét.
- Erre semmi esély. Ez az egész reménytelen… - sírta el magát. Gerda még szorosabban ölelte, és vigasztalóan simogatta a hátát.
- Gondolom, azt hiába mondom, hogy próbáld meg elfelejteni, és más fiúk felé terelni a figyelmedet…
- Próbáltam. Összejöttem egy sráccal, hónapokig jártunk. Kedves volt, jóképű, figyelmes, minden lány álma, de… de… – vékonyodott el Ármina hangja.
- De nem Alex – fejezte be a mondatát Gerda.
Barátnője bólintott.
- Őt láttam benne, és mikor együtt voltunk, őt képzeltem a helyére… Nem akartam, önkéntelenül cselekedtem. És annyira hasonlított rá… A kék szeme, a szőke haja, a modora… De ő… nem Ő volt. Ezért szakítottam vele. Azóta nem jártam senkivel, és ennek közel két éve.
Gerda tanácstalan volt, hisz ő még akkora szerelmi tapasztalattal sem rendelkezett, mint Ármina. De azért megpróbált tanácsot adni.
- Talán… ha olyan fiúval járnál, aki egyáltalán nem hasonlít Alexre… Rossz látni, ahogy szenvedsz.
- Lehet, az lenne a legjobb, de hol ismerkedjek?
- Látod, ez egy jó kérdés… - töprengett Gerda. - Suliban esetleg? Vagy koncerteken? –Ármina azt mondta, szokott koncertekre járni, ha van valami jó buli.
- Tekintve, hogy a kommunikáció-szakosok kilencvenöt százaléka lány, és koncertekre nem azért megy az ember, hogy megtalálja élete párját, nem biztos, hogy olyan jó ötlet.
Gerda belátta, és biccentett.
- A társkeresőt meg inkább nem javaslom… Egyszer, még tizenhét évesen regisztráltam kíváncsiságból, de áhh… - legyintett Gerda.
- Gondolom, milyen alakok vannak fent…
- Az egyik srác még nem is nézett ki rosszul képen, és találkoztunk. Élőben viszont abszolút nem fogott meg, és nagyon erősködött, hogy menjek fel hozzá.
- És, felmentél? – vigyorgott Ármina.
- Jaj, hagyj már – lökte meg a vállát Gerda.
Nem volt az egyéjszakás kalandok híve, még egyszer sem volt benne része, de nem bánta, és hiányát se érezte.
- Mellesleg ott van az a lány… Hanna, Alex exe. Nagyon szerette őt, és félek, még most is…
- Annak ellenére, hogy megcsalta?
- Alex nagyon ragaszkodó-típus… A csaj meg jól kimagyarázta magát, és Alexnek megfordult a fejében, hogy visszafogadja… De lebeszéltem róla, és mondtam, ne csináljon hülyét magából. Alex nem ezt érdemli. Félre ne érts, nem a féltékenység szól belőlem, de eddig amilyen lányokkal járt… Ha már én nem lehetek az övé, akkor legalább járjon olyannal, aki méltó hozzá. Egy szavam se lenne, ha például veled jönne össze.
- Áh, nem, házinyúlra nem lövünk.
Gerda ugyan elismerte magában, hogy Alex ugyancsak helyes, de nem az a típusú srác volt, akit el tudott képzelni maga mellé. Mellesleg biztos volt benne, hogy Ármina nem venné jó néven, ha egyszer csak bejelentenék: járnak.
- Erről jut eszembe: mi újság Olivérrel?
- Egyre kevésbé tudok kiigazodni rajta… Képzeld, megint elhívott találkozni. Azt írta, muszáj vele mennem.
- Megmondom őszintén: nekem nem szimpi ez a srác. Ahogy legutóbb is a busz végébe viharzott… Meg amiket mesélsz róla… Mondd, hogy nem tetszik!
Gerda szeme kikerekedett.
- Hogy… mi? Dehogy tetszik! Bunkó, öntelt és arrogáns! – dohogott, és összefonta a karját maga előtt.
- Akkor miért találkozol vele mégis, ha így utálod? – somolygott barátnője.
- A… a köztünk lévő kapocs miatt. Meg akarom tudni, mi lehet az oka.
- Biztos csak erről van szó…? – mosolygott Ármina sokat sejtetően.
Gerda elpirult – maga sem értette, miért.
- Biztos! – vágta rá határozottan, de belül elbizonytalanodott.
Olivér olyan volt, amilyen, mégis… mégis vonzotta. Hogy csak a kapocs miatt-e… Nem tudta.
Itt az idő, hogy kiderítse!

~~*~~

Olivér pontban kettőkor csöngetett fel hozzájuk. Gerda már délben összekészült – nem akart mindent az utolsó pillanatra hagyni, ahogy szokta.
Annak ellenére, hogy kint legalább harminc fokot mutatott a hőmérő, a fiú hosszú, sötétkék farmernadrágot és fekete-szürke csíkos pulóvert viselt.
- Nem sülsz meg? – kérdezte Gerda, amire Olivér megvonta a vállát.
- Ha jót akarsz, tegyél el valami meleg ruhát.
- Hova viszel te engem? – pislogott kíváncsian Gerda.
- Már mondtam: majd meglátod.
- Hát jó… Egy pillanat.
A lány felszaladt a lakásba, majd előtúrt a szekrénye mélyéről egy lila pulóvert, rövidnadrágját pedig hosszúra cserélte.
Furdalta a kíváncsiság, Olivér vajon mit akar mutatni neki. Még azt is kinézte belőle, hogy a föld alá vezeti.
Sejtése beigazolódott, mikor a fiú benyitott a víztározó épületének a kapuján.
- Ez most… komoly? – hökkent meg Gerda. Erre egyáltalán nem számított. Mi a fenét akar vele Olivér… egy víztározóban?
- A mittomén’ minek keretében leeresztették a vizet a tározóból, és látogathatóvá tették pár napra. Véletlen erre jártam, és belógtam egy csoporttal együtt.
Gerda Olivér magyarázata ellenére se értette, miért hívta el ide.
- É…s? – nézett rá értetlenül, nagyokat pislogva.
- Milyen türelmetlen itt valaki! – Olivér ajkán különös mosoly bujkált – egyszerre gúnyos, egyszerre titokzatos.
A kis kupolaszerű, kőből épült építmény előtt emberek sorakoztak. Egy negyven év körüli hölgy ült a tározó bejáratánál, aki fehér színű bukósisakokat, és biztonsági mellényt osztogatott a lemenőknek. Amikor sorra kerültek, nekik is adott egyet. Felvették, majd beléptek a kék színű vasajtón. Gerda szíve összeszorult – nem igazán szívelte a bezárt helyeket. De nem akarta Olivér előtt mutatni félelmét. Arra gondolt, úgysem fogják rájuk zárni az ajtót. Ez megnyugtatta, és az is, hogy többen vannak.
Nyirkos, csúszós kőlépcsők vezettek le a mélybe, és minden lépéssel legalább két fokot hűlt a hőmérséklet. Gerda örült, hogy hallgatott Olivérre, és eltette a pulóverét. Már a bejáratnál felhúzta, de még így is kissé fázott. A világítást különböző színű hangulatlámpák szolgáltatták, melyek nem adtak túl nagy fényt, de azért lehetett látni valamicskét. Miután mindenki leért, az idegenvezető belekezdett a szövegébe – megtudták többek között, hogy ez Pécs legrégibb víztározója – közel százhúsz éves -, és egyébként csak szakemberek léphetnek be.
Gerda érdekesnek találta az elmondottakat, de Olivért úgy tűnt, nem köti le. Bár ő már másodszorra hallja. Egy alacsony mennyezetű terembe értek, mely földöntúli fényben úszott. A falon és a boltíves mennyezeten színüket váltogató fénycsíkok futottak át. Egészen különleges atmoszférája volt a helynek, mely egyszerre töltötte el Gerdát félelemmel és izgalommal.


Az idegenvezető és a csoport elindult kifelé, és a lány is ment utánuk, ám Olivér megragadta a karját. Jelentőségteljesen ránézett Gerdára, és a szájára tette a mutatóujját. Behúzta a sarokba, és egészen addig mozdulatlanul álltak, amíg elhaltak a léptek.
- Mit akarsz? – kérdezte suttogva a lány. Torkában dobogott a szíve – most, hogy kettesben voltak, még kevésbé tűnt barátságosnak a hely.
- Rituálisan feláldozni, mégis mit gondolsz… - morogta sötéten Olivér.
- Kinézem belőled - csúszott ki Gerda száján, amire a fiú gyilkos pillantást vetett rá, de szó nélkül hagyta a megjegyzést.
- Erre – indult el a fiú a kivilágított, alacsony mennyezetű alagúton.
A lány kíváncsian, ugyanakkor némi fenntartással követte. Lopva felnézett, és látta, hogy nem csukták rájuk az ajtót, amire némileg megkönnyebbült.
Lépteik visszhangot vertek, és Gerda érezte, hogy a víz beszivárog a vászoncipőjébe. Utólag bánta, hogy ezt vette fel, de nem tudhatta, hogy Olivér ide fogja cipelni.
Kisvártatva, néhány perc gyaloglás után a fiú jobbra fordult, egy folyosóra. Ezt nem világították úgy ki, mivel hivatalosan nem lehetett látogatni. Ki is írták, hogy idegeneknek tilos a bemenet, de ők fittyet hánytak rá. Legalábbis Olivér.
- Nem lesz ebből bajunk...? – kérdezte Gerda aggódva.
- Már jártam itt tegnapelőtt, és még mindig élek.
- Gondoltam, hogy nem azért nem lehet belépni, mert itt tartják fogva az emberevő sárkányokat… - próbált viccelődni a lány. Remélte, hogy Olivérnek tetszeni fog a felelete, ám a fiú szóra se méltatta.
- Mindjárt ott vagyunk – szólalt meg a fiú néhány perc múlva. Egy elágazáshoz értek, amire megtorpantak. Olivér megállt Gerdával szemben, és komoly arccal nézett rá.
- Amit most fogok mutatni, az hétpecsétes titok. Ha elmondod valakinek… - harapta el a mondatát.
Gerda nagyot nyelt, és megmagyarázhatatlan félelem kerítette hatalmába. Csöppet sem tetszett neki ez az egész…
Már nem volt olyan biztos benne, hogy látni kívánja, és legszívesebben sarkon fordult volna. Érezte, hogy szíve szaporábban ver, és nehezebben veszi a levegőt – a kezdődő pánik előszele. Mélyeket lélegzett, hogy lenyugodjon. Olivér észrevette félelmét, és közelebb lépett hozzá.
- Minden rendben? – kérdezte magához képest meglepően gyengéden.
- I… igen – suttogta Gerda vékonyka hangon. Reszketett, és nem csak a hideg miatt. Menekülési kényszer fogta el, és hátrapillantott a válla felett.
- Akkor gyere.
Olivér balra fordult, majd jobbra, utána megint balra, és…
Gerdát a hatalmába kerítette a pánik – úgy érezte, a falak összenyomják. Alig kapott levegőt – tüdejét és szívét láthatatlan marok szorította. Arra gondolt, nincs menekvés, rájuk zárták az ajtót, eltévedtek, és itt fognak meghalni… Tudta mélyen belül, hogy mindez csak elméjének gonosz játéka, de egyre csak ezek a víziók peregtek lelki szemei előtt.
- Olivér, én… én félek – húzódott közelebb a fiúhoz önkéntelenül.
- Bírd ki még egy kicsit… - szólt, majd fél perc múlva megállt egy vasajtó előtt. - Meg is érkeztünk.
Lenyomta a kilincset, ám a zár nem engedelmeskedett keze nyomásának.
- Mi a…? – kezdte el rángatni a kilincset, amire az ajtó hangosan nyikorogva kitárult előttük.
Olivér elővett a nadrágja egyik zsebéből egy elemlámpát, és bevilágított. Intett a lány felé, amire Gerda minden maradék bátorságát összeszedve odalépett.
Belekapaszkodott az ajtókeretbe, és benézett. Mindenre számított – mindenféle borzalomra fel volt készülve, azonban semmi különöset nem látott. A kis, körülbelül kétszer két méteres helyiségben nem volt más, csak kapcsolók és egy rozsdás szelep.
- Mit kéne látnom? – vonta fel Gerda a szemöldökét.
- Hát nem ezt! – csapta be Olivér az ajtót, majd leroskadt a földre. A lány nem értette a viselkedését.
- Akkor mit, és mi ez az egész? Miért hoztál el ide…?! – Gerda kezdett kijönni a béketűréséből. Teljesen összezavarodott, és a sírás határán állt.
- Tegnapelőtt ugyanúgy leszakadtam a csoporttól, hogy felderítsem a helyet. Már régóta be akartam jutni ide, és végre kínálkozott rá alkalom. Így hát elindultam, és némi bolyongás után ráleltem erre az ajtóra. Kinyitottam, és… nem hittem a szememnek.
- Mit… mit láttál? – kérdezte Gerda reszkető hangon. Nem hitt semmi „paranormális” dologban, de akaratlanul is eszébe jutott a bevillanása a toronyról… Végigfutott gerincén a hideg.
- Egy különböző kacatokból kirakott labirintust, melyet fáklyák világítottak meg… Elindultam, ám nem jutottam sokáig, mert zsákutcába értem. Visszafordultam, és lent, a földön egy emberi koponyát vettem észre. Hallottam, hogy csikordul az ajtó, amire elkezdtem szaladni felé. Még épp időben kijutottam, mielőtt bezáródott volna.
Gerda megkövült Olivér beszámolójától. Ez meg hogyan lehetséges…? Labirintus a város alatt, és önzáródó ajtó…? Forgott vele a világ, ez már túl sok volt neki. A pánik újra elhatalmasodott rajta, és egy vágya volt csak: kijutni innen mielőbb!
Ebben az idegállapotban és annak tudatában, hogy ő is tapasztalt hasonló furcsaságot, lehetségesnek tűnt előtte Olivér története. De nem akart agyalni rajta. Most nem.
- Menjünk… Kérlek – cincogta.
Olivér némán biccentett, majd feltápászkodott. Sietős léptekkel elindultak – Gerda szorosan Olivér mellett haladt. Az egyik lámpa hirtelen kialudt, amire Gerda önkéntelenül megfogta a fiú kezét.
- Ne pánikolj már ennyire! Mindjárt kiérünk.
A lány legnagyobb meglepetésére Olivér nem taszította el magától, sőt, bátorítóan megszorította a kezét. Hálás volt neki, mert a fiú jelenléte megmagyarázhatatlan nyugalommal töltötte el. Ha nem lett volna ott vele, valószínűleg zokogva, fejetlen csirke módjára szaladgálna fel-alá. Gyűlölte a bezárt helyeket, mert egyszer kiskorában beszorult a liftbe. Fél óra múlva találtak csak rá, és még félórába telt, amíg kiszabadították. Ez a trauma nagyon megmaradt benne, és kihatott az életére. Azóta került minden szűk helyet, és még akkor sem szállt liftbe, ha a tizedikre kellett felmenni – inkább gyalogolt.
Hamarosan kiértek, és amikor Gerda kilépett a fényre, hatalmas megkönnyebbülést érzett.
- Na, végre… - sóhajtott fel, ám ekkor reszkető lábai megadták magukat, és a földre hanyatlott. Minden átmenet nélkül kitört belőle a sírás, és megállíthatatlanul peregtek a könnyei. A felszabadulás könnyei voltak ezek – határtalanul örült, hogy kikerültek a víztározóból.
Olivér reakciója megint csak meglepte – ugyanis a fiú leguggolt mellé, és félszeg mozdulattal a hátára tette a kezét. Összerezzent az érintésétől, de jólesett neki.
Ekkor odalépett hozzájuk a víztározó bejáratánál üldögélő hölgy.
- Mi történt? Hívjak mentőt?
- Ne… nem kell – hüppögte a lány.
- Klausztrofóbia – magyarázta Olivér.
- Aki klausztrofóbiás, ne menjen ilyen helyre - csóválta meg a fejét a hölgy. – Fiatalember, vigyázhatna jobban a barátnőjére!
- Ő nem a… - kezdett bele Olivér, ám a hölgy már faképnél hagyta őket.
- …barátnőm – fejezte be halkan. 



Comment Form is loading comments...

7 megjegyzés:

  1. Ez az Olivér-féle üzenet máris szimpatikus :)
    megsemmisítő érzés, amikor barátnője közli, mintegy mellékesen, hogy ja, mégsem ér rá, mert Zsoltival megy pizzázni ---> pontosan tudom, miről beszélsz :/
    Ok ----> ezt a bőbeszédűséget! :D Apukám különben ugyanígy ír SMS-t :D
    Jajj, Orfű ^^ Ott voltam én is, nagyon jó volt!! :)
    És a kis oviskáim már megint elemükben vannak :D Viccet félretéve, olyan jó ezeket olvasni ebben a depresszív világban!
    Alex EQ-ja is olyan, mint az 1/X sorozat... szegény Ármina, én is kényszert érzek, hogy megölelgessem.
    és nekem meséli a szerelmi ügyeit ---> na, gondolom ez a legfájóbb a dologban...
    Ilyenkor inkább elmentem otthonról, mert nem akartam végighallgatni, ahogy ---> vagyis inkább ez.
    - Megmondom őszintén: nekem nem szimpi ez a srác. ---> *csak vigyorog* :D
    Dehogy tetszik! Bunkó, öntelt és arrogáns! ---> igen, igen, a lehető legjobb kiindulási alap ;)
    - Ha jót akarsz, tegyél el valami meleg ruhát. ---> ó, ez érdekesen hangzik ^^
    - Milyen türelmetlen itt valaki! – Olivér ajkán különös mosoly bujkált – egyszerre gúnyos, egyszerre titokzatos. ---> *szintén csak vigyorog*
    Te is voltál amúgy odalenn?
    - Rituálisan feláldozni, mégis mit gondolsz… - morogta sötéten Olivér.
    - Kinézem belőled ---> a "baj" az, hogy én is 3:)
    sárkányok ^^ *reménykedik*
    Fú, a végét baromi jól megírtad, úgy éreztem, mintha én is ott lennék velük! ;) Nagyon kíváncsi vagyok, hogy Olivér miért csak akkor látta a labirintust, és nagyon remélem, hamarosan fel fogják fedezni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kösziii a véleményt :3
      "pontosan tudom, miről beszélsz :/" - én is :(
      "ezt a bőbeszédűséget! :D Apukám különben ugyanígy ír SMS-t :D" - há' most mit mondjon? :D
      Én is szeretem Orfűt ^^
      Én is szerettem írni a strandolós részt :)
      "szegény Ármina, én is kényszert érzek, hogy megölelgessem." - Hát igen, nincs épp könnyúű helyzetben...
      "igen, igen, a lehető legjobb kiindulási alap ;)" - mint tudjuk ;-)
      Én is voltam lent :) De nem tértem le az útról, a csoporttal együtt maradtam, pedig megnéztem volna a járatokat :D
      Örülök, hogy ennyire átjött, de rossz hírem van: nem igazán fogják felfedezni, mert visszaeresztik a vizet :-/ (Még jó, hogy nem ragadtak bent :O )

      Törlés
  2. Tetszett. Figyelemfelkeltően indult - Olivér üzenetével - aranyosan folytatódott a strandos jelenettel; izgalmassá vált a ciszternás kalanddal és aranyos lett a vége.
    Ármina és Alex nagyon édesek, ahogy húzzák egymást, de nagyon együtt éreztem Gerdával, amikor begurult, hogy Alex a kicsi húgának szólította a lányt. Ármina vallomása megható volt - én is szívesen megölelgetném - ő a kedvenc.
    Olivér minden türelmetlensége ellenére nagyon kedves volt, és nagyon kíváncsi vagyok, miért látnak ilyen különös dolgokat.
    Egyetlen aprócska negatív megjegyzés lenne: A betűk sötét színe a sötét háttéren kiugrasztja az ember szemét. Nem lehetne egy kicsit világosabb?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, és annak is, hogy lett kedvenc szereplőd :) Én is szeretem írni Ármina karakterét.
      Alex pedig... Nos, annyira nem hibáztatható, mivel ő teljes mértékben a húgaként tekint a lányra, és fogalma sincs, mit érez. Ha tudná, nem hívta volna így, mert az kegyetlenség lenne a részéről.
      Olivér pedig most valóban kedvesebb lett - visszavett egy picit a bunkó modorából.
      A nagyon világos betű az én szememet sokkal jobban zavarta, de megpróbálok valami köztes megoldást találni.
      Köszönöm a véleményed! :)

      Törlés
  3. Nincs mit és örülök, hogy örülsz. Ármina nagyon aranyos lány, megérdemelne egy rendes srácot - akár Alex az, akár nem. Egyébként, megértem Alexet, de hirtelen tényleg bosszantó, amikor az ember arra számít hogy - ha csók nem is lesz a dologból, de - legalább valami puszi a szájra vagy hasonló jön. :) Nagyon kíváncsi vagyok, mi köti egymáshoz Gerdát és Olivért, és, hogy a srácnak lesz-e még olyan kedves megnyilvánulása, mint a fejezet végén.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ármina tényleg megérdemelne egy rendes srácot, csak ő reménytelenül szerelmes Alexbe... :-/
      Az új fejezet hamarosan jön, amiben Olivér egész rendes lesz a maga módján :)

      Törlés

Szablon wykonany przez FAITH